Egy barátom gyakran idézi az édesanyját: „őt is biztosan kőbölcsőben ringatták”. A mondás azt jelenti, hogy nincs sok sütnivalója az illetőnek – engem mégis más fogott meg, amikor ezt a szót egy könyvborítón láttam meg. Konkrétan egy kérdés merült fel bennem: vajon milyen lehet egy kőbölcsőben feküdni?

Le is emeltem a könyvet a bolt polcáról, hogy egy kicsit jobban megismerkedhessek vele. Stájn Emma regénye idén, 2021-ben jelent meg, és egy nevelőszülős család, a saját családja történetét írja le. A szerző szociális munkásként végzett, majd dolgozott Magyarországon a gyermekvédelem területén, majd miután családjával kivándorolt, szakmájában munkát vállalt Ausztriában is. Mivel azonban ez túl sok időt vett el a családjától, úgy döntött, olyan lehetőség után néz, ahol nem csak megengedik, hanem el is várják, hogy a családjával töltsön időt – férjével és gyermekeivel a háta mögött jelentkezett nevelőszülőnek. A regényben a nevelt lányukkal töltött első hónapok küzdelmeit olvashatjuk.

Javában zajlik a nevelőszülőket toborzó országos kampány, ami vonzó lehetőségként mutatja be ezt a hivatást, de korántsem reálisan. A nevelőszülőség (amit gyakran az örökbefogadással is összemosnak) az átlagember számára olyan, mint az 51-es körzet: a létezése köztudott, de hogy valójában mi és hogyan zajlik a színfalak mögött, arról mindenkinek van egy sajátos elképzelése, ami rendszerint köszönő viszonyban sincs a valósággal. Amikor nevelőszülővé váltam, hetekig bújtam a netet a valóságot hitelesen bemutató (szak)irodalom után kutatva, sikertelenül; így ezt a történetet hiánypótlásnak szánom.

Szakemberként az első reakcióm a hála volt. Ahogy a szerző is leírja, nem sok forrás van, ahol a szociális szakmákról hiteles információkat szerezhetünk. Túl sok a reklám, a marketing, amely igyekszik a legjobb oldaláról bemutatni a szakmát. Emellett szakirodalomból is lehet tájékozódni – bár magyar nyelven ebből sincs túlkínálat – de ritka a hivatás emberközeli leírása, ami segítségével egy kicsit belebújhatunk egy nevelőszülő bőrébe. Egy regény erre különösen ideális, hiszen ha túl soknak érezzük, becsukhatjuk, félre tehetjük. Emiatt különösen ajánlom a művet olyanoknak, akiket érdekel a nevelőszülői hivatás. 

 

Aztán azon is elgondolkodtam, milyen kifejező allegória a bölcső az első két évre, az anyai gondoskodásra. John Bowlby a múlt század második felében dolgozta ki kötődéselméletét, mely szerint a gyermek csecsemőkorban, az elsődleges gondozóval megélt interakciós tapasztalatai mentén ismeri meg a másokhoz való kapcsolódás mikéntjét, így ez meghatározó lesz később, legtöbbször még felnőtt korban is. Ezt különösen fontos észben tartanunk egy állami gondoskodásba érkező gyermeknél. A montázsoláshoz szoktam ezt hasonlítani: ha van egy gyűrött, kávéfoltos újságom, hiába vágok ki belőle egy képet, és ragasztom fel egy tisztább környezetbe, attól az még gyűrött és kávéfoltos marad.

Viszont nem csak a vérszerinti család lehet kőbölcső, ahogy ezt a regény is bemutatja. A nevelőszülőknek egyszerre kell családként és intézményként működniük egy hálózat részeként, megfelelni a munkaadóiknak. Gondoskodva nevelni, szeretni és emellett fejleszteni a sokszor testileg vagy mentálisan, de még többször lelkileg sérült gyermekeket, megadva nekik a gyógyulás lehetőségét. Emellett gyakran elviselni a vérszerinti szülő haragját, segíteni a tanácstalanságban, és igyekezni úgy biztonságot nyújtani a gyermeknek, hogy közben végig a hazagondozás vagy az örökbeadás a cél, nem pedig a család állandósága.

– De hát látsz rajtam Superman-jelmezt, baszki? – nyögök fel lemondóan. Már nem kiabálok. Az arcomat szorosan a tenyerembe temetem, hogy minél kevesebbet érzékeljek a külvilágból. Sok mindennek éreztem magam az utóbbi hónapokban, de erősnek és talpraesettnek egy percig sem. Egyszerűen csak tettem, ami tőlem tellett, felvállaltam a vesztes csatákat is, mert képtelen voltam elengedni a reményt. De most rá kellett jönnöm, hogy bármekkora nehézséggel kell is szembenéznem, vagy bármilyen lehetetlen feladat elé állíttatok, ha csak csendben teszem a dolgom, az egy idő után természetessé válik; beleolvadok az univerzumba, és megválthatom akár a világot is, senkinek sem fog feltűnni.

Véleményem szerint a könyv szakmailag hiánypótló, emberileg pedig megindító. Javaslom – a szépreményű nevelőszülő-jelölteken kívül is – mindenkinek, akit érdekel ez a szakma: annak is, aki sosem próbálná ki. Szintén ajánlom azoknak, akik vevők az emberi történetekre, az őszinteségre, és szeretik megismerni a körülöttük élőket. Semmiképp se olvassa el az, aki ragaszkodik az ideálképekhez, ez a regény ugyanis könyörtelenül összetöri őket annak érdekében, hogy valami igazit mutasson az olvasójának.